Egy kedves olvasónk vetett fel egy érdekes témát és arra lenne kíváncsi, hogy elmarasztalható-e a szülő abban az esetben ha gyermeke kereső képes, vagy lehetne és már ki is repült a családi fészekből de ő mint szülő nem tudja a gyermekét akár anyagilag támogatni??? Amikor a felnőtt gyerek elvárja, hogy anyuci adjon neki pénzt és a szülő megpróbál a kedvében járni csak, hogy ne veszítse el szeretett gyermekét, vagy legalább is így érzi! Mikor már saját erején felül teljesít és még az utolsó fillért is oda adja, csak ne essen csorba az érzéseken.
Mikor a felnőtt gyereke nem talál munkát vagy csak ezt mondja, de elvárja, hogy neki mindent megvegyenek lakást, autót stb. Mikor minden ürügyet kitalál, vagy akár képes még betegséget színlelni is, hogy megkapja azt ami neki jár. Ha nem kapja meg akkor jön az elfordulás a szülőtől és a szemrehányás, hogy őt már senki sem szereti. Esetleg már a droghoz meg alkoholhoz fordul a felnőtt gyerek. Mikor van az a pont, hogy elég lesz gyerekem és most már állja a saját sarkadra! Mit csináljon az a szülő aki hasonló helyzetben van és attól fél ha „elfordul” a gyerektől akkor valami történni fog vele??? Meddig tűrje a szülő a saját lelki terhén ezt a kihasználtságot???
Ezek súlyos terhek, de mit mond erre egy szakember, hogy ő, hogy látja ezt a helyzetet és mit lehetne tenni, hogy a kecske is jól lakjon de a káposzta is megmaradjon???
Sok kérdés felmerülhet ezzel a témakörrel kapcsolatban. Valós, korunk egyik fontos problémája ez. Nézzük meg, vajon honnan eredhetnek ezek a gondok?
Naponta tapasztalom ezeket a problémákat, melyeknek az lehet a gyökere, hogy a mai gyermekek nincsenek megtanítva alapvető dolgokra.
Ha a szülő képtelen nemet mondani a gyermekének, mert nincs türelme a hisztihez, ha nincsenek szabályok, nincs következetesség, akkor nem kell csodálkozni, ha gyerek öntörvényű, szófogadatlan, irányíthatatlan lesz.
A szülő feladata és felelőssége, hogy megtanítsa gyermekét a fegyelemre, a feltétel nélküli szeretetre, a bizalomra, elfogadásra, tiszteletre, becsületre, szófogadásra, stb. A gyermek azt a viselkedésformát fogja elsajátítani, amit elsősorban a szüleitől lát, tanul. A példát a szülő mutatja gyermekének, aki tudattalanul is másol…
A gyermek azonban tükröt tart a szülőnek, megmutatja a nevelési hiányosságokat, hibákat, amiket a szülő maga nem mindig ismer fel. Az a kisgyermek, aki helyett mindent megcsinálnak, megoldanak a szülei, mert „olyan kicsi még, ezt ő még nem tudja”, felnőtt korára sem fogja tudni, hogyan birkózzon meg a gondjaival, de nem is akarja majd megoldani azokat, hiszen majd apa és anya mindent elrendez helyette.
Inkább arra kell őt megtanítani, hogy melyik problémával hogyan küzdjön meg, hogyan oldja meg, közben végig erősítve benne azt, hogy nagyon ügyes, képes rá hogy megcsinálja. Ha kell, kaphat segítséget, de semmiképp se a szülő végezze el helyette az összes feladatát!
Nagyon fontos a biztatás, a pozitív hozzáállás, a dicséret, a motiváció! Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni, elég egy cipő bekötése, vagy egy házi feladat, stb.
Amiért az ember nem dolgozik, nem küzd meg, azt nem is tudja igazán értékelni! Hiszen az élet a küzdés maga. E nélkül nincs fejlődés, tanulás! ( Gondoljunk csak arra, hányszor esik el egy kisgyermek, mire meg tanul járni – és újra feláll, újra, és újra.) Teljesen más érzés, ha valaki úgy ér el valamit, hogy a saját kreativitásának, munkájának a gyümölcsét élvezi, vagy csak szimplán az ölébe pottyantja apuci, vagy anyuci a vágyott dolgokat.
Szülői sikerességünket azon is lemérhetjük, hogy képessé vált-e arra a gyermekünk, hogy saját, külön életet kezdjen, képes-e elvágni azt a bizonyos köldökzsinórt… persze ez nem azt jelenti, hogy teljesen magára kell hagyni, vagy hátat kell egymásnak fordítani.
Jó, ha egy olyan újfajta kapcsolatot sikerül kialakítani, ahol mindkét fél bizalommal tud segítséget kérni is és adni is, ahol a kapcsolatot nem az anyagiak tartják fenn, hanem az egymás iránt érzett kölcsönös tisztelet és szeretet.
Ha a szülő látja, hogy próbálkozik a gyerek, küzd a dolgaiért, de valamiért mégsem úgy sikerülnek, ahogyan azt ő szeretné, akkor szívesebben segíti őt a háttérből, mintha a gyerek csak elvárja a segítséget, de maga nem tesz semmit a siker érdekében, inkább igyekszik kihasználni a szülői szeretet és gondoskodást. Éppen ezért is tartom fontosnak a határok meghúzását!
Sokan nem képesek szembe nézni a saját hibáikkal, inkább egyszerűbb a körülményeket okolni a kudarcokért, vagy kivetíteni a negatívumokat pl. a szülőkre, ahelyett, hogy megvizsgálnák, hogy mit lehetne tenniük boldogulásuk érdekében.
A médiából is folyamatosan áramlik a félrevezető hamis információk tömege, azt táplálva, hogy mindenkinek minden jár, a csodák futószalagon teremnek, pénzért minden kapható (Fogyasztói társadalom). Elsorvadtak az emberi kommunikációs csatornák, nagyon sokan kirakat életet élnek, a hangsúly a külsőségekre összpontosul, elvesznek az értékes emberi kapcsolatok, helyette érdekkapcsolatok alakulnak…
A szülőknek, akik rengeteget dolgoznak, nincs elég idejük, türelmük, energiájuk gyermekeikhez (Napjainkban már nincs meg a nagyszülői háttér sem, régebben ők többet tudtak segíteni a gyereknevelésben, vigyázásban. Manapság még a nagyszülők is dolgoznak, mire felnő a gyermek…).
De ezen csakis mindenki maga tud változtatni. Néha nehéz döntések elé állítja az embert az élet… PL: Vajon melyiket válasszam? – a jobban fizető állást, vagy azt, hogy többet lehessek a gyermekeimmel? Számomra ez nem kérdés, bár nem mindenki gondolja így… Egy gyermek nem attól lesz a legboldogabb, ha mindent megvesznek neki, hanem attól, ha foglalkoznak vele, közösen játszanak, közös programokat találnak ki, ha érzi, hogy fontos, ha érzi a szeretet melegségét.
A szeretet pedig szerintem nem pénzben és anyagi javakban mérhető! Nem árt ezt megtanítani a felnövekvő nemzedéknek sem…
A „felnőtt gyermektől” pedig nem elfordulni kell, hanem folyamatosan, lépésről lépésre kell elengedni, hogy rátaláljon a saját útjára! Közben mindig érezze a biztonságos családi hátteret, ahol megértő, szerető fészek várja, – ahová jó hazatérni… Egyszerűen csak azért, mert szeretik – feltételek nélkül…
Azt gondolom, ha valaki ilyen és hasonló problémákkal küzd, meg kell tanulnia változni, változtatni – hiszen sohasem késő (Ha szükséges igénybe lehet venni szakember segítségét is!). Apránként, türelemmel, fegyelemmel, következetességgel, és rengeteg feltétel nélküli szeretettel, nagyon sok minden megoldható! Megfelelő kommunikációval, őszinteséggel, nyíltan, bizalommal, együtt sok mindenre képes az ember!
Meg kell beszélni a „felnőtt gyerekkel”, meddig tartanak a határok, amíg a szülő segíteni tud. S ha nem elég hatásos a verbális kommunikáció, akkor nem árt, ha megmutatjuk az élet árnyékosabb oldalát is, hogy megértse és értékelni tudja mindazt, amije már megvan (Elég, ha körülnézünk, mindenkinek akad a környezetében hátrányosabb helyzetű ismerős, barát, nem árt, ha bepillantást nyer a fiatal ezekbe a sorsokba, életekbe…).
Mind azon által biztatni, erősíteni kell őt abban, képes rá, hogy megoldjon bizonyos élethelyzeteket, problémákat! Mindenkinek a saját életét kell élnie, az életfeltételeit neki kell magának biztosítania, mert ha megvan hozzá minden képessége, meg tudja csinálni!
Akarattal, és tettekkel, hittel, bizakodva minden helyzetre lehet megoldást találni!
Tisztelettel:
2018. június 13.